Felmerül bennünk a kérdés, hogy amikor eljövünk az istentiszteletre, akkor vajon nekikészülünk? Idekészülünk? Hogy Isten beszédét hallgassuk?  

Sokszor azt látjuk, hogy egyik alkalommal tele van a templom és sokan vágynak ide, másik alkalommal meg már hiányosan töltjük fel a padsorokat, majd meg már szinte üres az egész templom. Miért van ez?

Egyszer egy fiatal szerzetes megkérdezte a sivatagban az egyik öreget, hogy mondja már meg neki, hogy miért van az, hogy sokan eljönnek a pusztába keresni Istent, egy ideig kitartanak, megfordulnak és visszamennek a városba. Oh, nagyon egyszerű a válasz erre! Jött is a felelet. A tegnap meglátott a kutyám egy nyulat, ami a sivatagba rohant. Futott utána, a többi kutya is meghallotta az ugatást, futottak ők is, és ott kergették a nyulat. De egy idő után az a sok kutya megunta a keresést, üldözést és visszafordult a városba. Így csak néhány kutya maradt ott, de azok sem kergették túl sokáig, azok is visszatértek a városba. Egyedül már csak az én kutyám kergette a nyulat. Érted már fiam? – Hát!

Megmondva őszintén, nem igazán értem! – Jött is a felelet. – Nade én elmagyarázom neked akkor. Az én kutyám látta meg igazából a nyulat, a többi csak az én kutyám ugatását hallották és ezért kergették, de azok nem látták a nyulat. Ezért van az, hogy az én kutyám kitartóan kereste, mivel személyesen látta és tudta, hogy merre szaladt, a többi kutyának nem volt ilyen személyes élménye. 

Ezért van az, hogy sok ember úgy jön el az ünnepre, hogy: - eljövök, mert eljönnek a többiek is! Eljönnek, meghallgatják a papot, jó volt, nem volt jó. Legfőbbképpen a hosszától függ. Talán minél rövidebb, annál jobb. Sokan meghallják Isten beszédét és sokan sajnos nem, vagy nem is akarják meghallani, mert csak a másik ember kinézete, esetleg néhány pletyka érdekli, vagy amik hozzátartoznak ehhez, így már nem annyira csábítja őket Isten hívó szava. És akkor a kérdés az, hogy hogyan kell készülnünk az istentiszteletre? Az istentiszteletnek az igazi lényege, amiről a Szentírás beszél. Amikor az ÚR hozzánk beszél, amikor megszólítja a népét, amikor már tettlegessé fajul ez a megszólítás, azaz elküldi az Ő egyszülött Fiát, hogy ne legyünk ebben a nehéz és keserves világban.

És jó nekünk így készülnünk.

Olyan jó az, amikor tudjuk azt mondani, amit Sámuel próféta mondott, hogy „Szólj Uram! Mert hallja a te szolgád!” Sokszor jövünk az istentiszteletre, szépen felöltözünk, együtt vagyunk ünnepi hangulattal teli. De vajon lelkileg is itt vagyunk? Vagy éppen a mindennapok nehézségei kavarognak bennünk még mindig? Talán azon agyalunk még most is, hogy mit kellett volna még befejezni vasárnap előtt vagy mi vár ránk azután?

A hívő embernek mindig vannak nehézségei. És nagyon sokszor el is esik. Pont úgy, mint az előbb felolvasott textusunkban. Amikor az ember épp a földi dolgokra támaszkodik a Mennyei Atya helyett. Amikor is Izráel, Isten kiválasztott népe a fogság előtti pillanatában Egyiptom segítségét kérte. Milyen érdekes, hogy Isten Egyiptomot nádként mutatta be. Jól tudjuk, hogy milyen egy nád, nagyon vékony és hegyes, és ha rátesszük a kezünket, akkor 2 lehetséges opció lesz: Az első, vagy eltörik a súlyunk alatt, pont úgy, mint az emberek, amikor sokszor hozzájuk rohanunk segítségért és a lelkünk súlyával. Második: átszúrja a kezünket, pont úgy, mint az emberek, sokszor megbántanak és hátbaszúrnak minket is.

És azt mondja Isten, hogy bízzál bennem, támaszkodj rám, mert én vagyok a mérőrúd. A héber nyelvben a mérőrúd „Áman”-t jelent, és ebből lesz, a mai ismert „Ámen” helyeslés, azaz, úgy legyen. Támaszkodj rám, úgy legyen – mondja az ÚR.

Isten elküldte Jézust, azért hogy ne legyünk egyedül. Azt mondja, hogy ne imádd idegen Isteneket. Jézus tudja nagyon jól, hogy nem hallgatnak rá az emberek. Pedig ő szól az övéihez. Az ember pedig így válaszol: nem látok! Az ember mindig a védelmet keresi, és ez így van ma is. Sok boszorkányság. Mert látjuk azokat és megvédenek bennünket! – gondoljuk. A kereszt, a feszület, amit a katolikus egyházban nagyon ismert. Pedig ez nem őriz meg. Az ÚR Jézus, a mi Istenünk, aki a mi bűneinktől, annak következményitől megszabadít bennünket. Nem a kereszt, a feszület. Fontos jelkép ez számunkra. Sokan kitesszük ezeket a medálokat a nyakláncunkra, vagy az autónkban. Ez nem bűn, ezt lehet nyugodtan. Csak amikor az ember abban bízik és nem az élő Istenben, akkor van igazán baj. Istent, Jézust és a Szentlelket sajnos nem látjuk, a földi segédeszközöket igen. 

Az ember pedig nem szeret engedelmeskedni, úgy gondolják, hogy annak valamilyen szörnyű következményei lesznek. Pedig Isten azt mondja, hogy nem. Az a legnagyobb büntetés, ha az Isten hagyja, hogy az ember azt csinálja, amit csak akar. A fiatalok szívében is mindig ott van az a vágy, hogy: „Egyszer 18 éves leszek, és akkor majd megmondom a szülőknek, hogy felnőtt vagyok, nem szólhattok bele az életembe, én már mindent tudok.”

Persze már korábban is mindent tud, de 18 évesen már lesz bizonyos önbizalma is, talán azért, mert már az állam is papíron felnőttnek nyilvánítja őket. Vannak, akik úgy gondolják, hogy 30 év felett kezd benőni az ember feje lágya. Ebben van sok igazság, főleg úgy, hogy én még távol vagyok ettől a kortól és nem érzem magam olyan okosnak és bölcsnek. Az ember nem szereti a védelmet, a korlátokat. Az egyik ismerősöm gyermeke mindig meg szokta kérdezni az édesapját reggelente, hogy „Apa, nem mész ma dolgozni? Menjél már!” Az édesapa visszakérdezi, hogy: „Miért menjek dolgozni?”. Mert ha itthon marad, akkor nem engedi, hogy a mobiltelefonon játsszon. Ugye a feleség/édesanya csinálgatja a dolgait, nem láthatja, nem felügyelheti a gyermekeit megállás nélkül. „Apa, menj már dolgozni! Tudom, hogy mit akarok!” Nincs annál nagyobb büntetés, ha az Isten hagyja, hogy az ember azt csinálja, amit akar.

„Miről beszélsz Jézus? Azt csináljuk, amit akarunk! Nem ez a legnagyobb szabadság?” Azt mondja Isten: „Ez nem szabadság!” Amikor saját akaratunktól nem tudunk szabadulni, az a legnagyobb rabság. De a Fiú megszabadít. Ha megtagadjuk önmagunkat és ha az ő akaratát cselekedjük, az az igazi szabadság.

A Biblia nagy emberei nem olyanok voltak, mint a mai 21. század nagy emberei. A 21. század nagy embere magabiztos, mindig tudja, hogy mit akar. Neki nem kell segítség, nem kell útmutatás. Ezzel szemben a Biblia emberei nagyon gyakran nem értettek semmit. Ábrahám szegény 75 évesen kapott egy ígéretet, úti cél nem volt, ahova megyek, gyere oda. Ha megkérdezték volna tőle, hogy hova megy, és azt válaszolná, hogy fogalma sincs, akkor őrültnek nevezték volna őt. De Isten tudta, mert Ő hívta el őt.

Jézus is, olvashatjuk a Mt. ev. 27. rész 46. versében. És ami érdekes, az, hogy eredeti héber nyelven is le van írva, nem csak hollandul. És amit tökéletesen lefordítottak Görög nyelvre is. Mi is ez? Jézusnak az utolsó kérdése Istenhez, fent a kereszten: „Éli, éli, lámá sabaktáni”, azaz „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (Görögül: De-e mu, De-e mu, ináti me egkátelipesz”. És itt mutatkozik meg Jézusnak a tökéletessége, mint tökéletes Isten és ember is egyaránt. Mert az a bizonyos miért kérdőszócska nem ok, hanem célhatározó és ha pontosra akarnánk lefordítani a kérdést, akkor úgy hangzana, hogy: „Én Istenem, én Istenem, mi a terved, célod velem?”

Talán azért nem tudsz igazán boldog lenni, azért vitatkozol semmiségeken még ilyenkor is, mert nem a lényegre figyelsz. Törődj azzal, aki igazságot hozott neked, aki megvált téged, helyre teszi az életedet, társként jön el a magányodba, gyógyítani jön el a betegségedbe, aki az egész életedet újjá akarja, és újjá is tudja tenni. Nem tehetsz mást, csak elfogadod. Nem kérdezett téged senki, akarod-e, hogy megszülessen a Megváltó, vagy sem, hogy milyen formában jelenjen meg ezen a világon. Egész egyszerűen eljött. Ő pontosan tudta, hogy jönnie kell. Ő nem várta meg, míg teljesen összeomlassz, hanem eljött. Talán pont akkor, amikor te nem vártad. De érted is jött.

Tudsz-e örülni most neki, hogy életedben igazság lehet Őáltala? Hol látsz igazságot: az emberek okosságában, vagy Isten szavában?

Tanítói munkássága idején Jézus azt mondta: „ha olyanokká nem lesztek, mint ez a kisgyermek, semmiképpen nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,2b). Kedves testvéreim! Milyen a kisgyermek? Nyilván mindnyájan találkoztunk már, és mi magunk is voltunk azok. Bármit mondunk nekik, mindent elhisznek.

Minden érdekli, csak kérdezősködik, kutat, felfedez. És mint a szivacs, minden információt magába szív. Így fogékony a tanulásra is. De nem csak erről van szó. Hanem mikor megszületik a kisded, akkor mezítelenül jön erre a világra és semmije sincsen. Az ember az egyetlen élőlény, amelyik a legnagyobb igényt követeli. Ha megnézünk bármilyen állatot, legyen szó sertésről, szarvasmarháról, emlősről, vagy bármilyen más állatról, miután a világra jön, órákkal később képes mozogni, járkálni, önállóan táplálkozni. De az ember nem, teljes mértékben függ a szüleitől. Későbbiek folyamán is a kisgyermek képtelen egyedül fenntartani önmagát. Látjuk azt, ahogyan a kisgyermek sétál az utcán az édesanyjával és hogyan kapaszkodik a kezébe. ÉS van, hogy olykor elengedi a kezét, mondva azt, hogy most megy keresni, kutatni, felfedezni, de az anyának közel kell lennie, mert akkor érzi magát biztonságosan. ÉS van, hogy elesik, mert el fog esni, mert gyengék a gyermekek, de az anyja felveszi és megporolja és mennek tovább.

Hát nekünk is ilyeneknek kell lennünk. Azzal a gyermeki hittel teljes mértékben függenünk kell Istentől, kapaszkodnunk kell a kezébe és el fogunk esni, mert gyengék vagyunk, de Isten felkarol minket és leporol.

Igehirdetésünk végén csak egy kérdésem lenne: Miért őrült bele az ausztrál bennszülött? – Mert a születésnapjára kapott egy új bumerángot és a régit el akarta hajítani magától. Mi is megtehetjük ez. Eldobhatjuk Jézust magunktól, mondva azt, hogy mi mindent jobban tudunk és hagyjon békén, de Ő mégis annyira szeretett minket, hogy az egyszülött Fiát küldte el nekünk, hogy ne tévelyegjünk egyedül ebben a világban. Akarjátok-e, hogy a Messiáshoz közötök legyen, akartok-e olyanná lenni, mint Ő? Fogadjátok el a megigazulásotokat Tőle. Ő már elhozta, a tiétek is. Ámen.